Ezeket a sorokat nagyon sok tépelődés után írom. Először is nagyon köszönöm a betegemnek, hogy érdemesnek tartott a jelölésre. Tépelődésem oka pedig az, hogy körülnézve kollégáim többségének is a jelöltek között lenne a helye, azzal a különbséggel, hogy én mindösszesen 11 éve dolgozom, míg van olyan ismerősöm, aki 30-40 éve ugyanolyan alázattal és kedvességgel végzi munkáját. Boldog gyerekkoromat Fertődön, vagy ahogy a helyiek mondják: a "Süttörön" töltöttem. Ezt nagyapám miatt hangsúlyozom, aki nagyon büszke arra, hogy egész életét itt töltötte, nagyanyámmal együtt, nagy szeretetben. Sajnos nagyon korán meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés egy szeretett ember elvesztése. Most már tudom, hogy pont abban az időszakban szakított el a sors édesapámtól, amikor a "rajongásig szeretem" korszakomat éltem. Tudtuk, hogy a daganatos betegsége gyógyíthatatlan, de elvesztése egy életre meghatározta sorsomat. 8 évesen már tudtam, hogy orvos akarok lenni. Szerencsére a családomtól, tanáraimtól minden segítséget megkaptam, hogy egy kis faluból (ma már város) orvosi egyetemre mehessek. A soproni Széchenyi István Gimnáziumban érettségiztem, majd a Semmelweis Egyetemre kerültem. 2002-ben az egyetem befejezte után egy rendkívül családias kórházba kerültem, ahol mindenki segítségemre sietett. Örök hálával gondolok a Nyírő Gyula Kórházra, ott voltam "nagyon kicsi és ott lettem kicsit nagy". 2007-ben belgyógyászatból, 2011-ben gasztroenterológiából tettem kiváló minősítésű szakvizsgát. És amíg mások ilyentájt néznek külföldi állásokat, én a közelben kerestem másodállást, mert én itthon szeretnék gyógyítani. Szinte azonnal a szakvizsga után kaptam lehetőséget a XIII. kerületi Szakrendelőben Gasztroenterológia Ambulancián. Munkámat nagyon szeretem, hálás vagyok, hogy a széles látókört adó belgyógyászat után egy kicsit manuálisabb munkát végezhetek. Számomra fontos a BETEG sorsa, állapota. Minden betegemnek maximális ellátást szeretnék nyújtani. Aki hozzám fordul, megtisztel bizalmával, amit igyekszem kiérdemelni. A szakmai fejlődés, állandó tanulás ennek előfeltétele. Egyetemistaként Albert Schweitzer volt a példaképem. Igazi polihisztor, és mégis ember. De akárhányszor azt kérdezik, hogy mi az ars poeticam, édesapám utolsó üzenete jut eszembe:

"Az élet bármivé tehet, de soha ne feledd, hogy a páholyban és a porban mindig az leszel, ami belül".

A díjról itt olvashatnak bővebben: www.astellasazorvosokert.hu