Lucázás

Luca napján legjellemzőbb szokás a kotyolás. Kora hajnalban, 3-4 óra körül jártak kotyolni a 7–16 éves fiúk. Minden esetben szalmát, vagy fát vittek magukkal, melyre kotyolás közben leültek. A legközelebbi szomszédhoz mentek először, „ott a magukkal vitt fát, forgácsot vagy szalmát, a szobaajtó talpa elé vagy a pitvarföldre teszik, s rendesen, minden kérdezés nélkül egyszerre nagyon erős hangon elkezdik: Lucza, Lucza, kity, koty!” A kotyolók elől sokszor elzárták a kaput, s „rakoncátlanságuk” miatt mások is éppen csak megtűrték őket. Persze, azt megjegyezték, hol nem nyertek bebocsájtást, mert utána valahogy mindig megbosszulták a házigazda bűnét.
A kotyolás elvégzése után a szobába mennek, s kenyeret, kalácsot, pálinkát, gyümölcsöt, kétfillérest kapnak. A fát és a szalmát, amin a fiatalok kotyolnak, a gazda igyekszik megtartani magának, mert különben a „tyúkok haszna elmenne”. Azt tartják, hogy amely gazda házában nem enged lucázni, házában a tyúkok nem tojnak. Ha az asszony Luca napján sokat jár, tyúkjai abban az évben nem tojnak.
Luca asszony megköveteli, hogy az ő napját tényleg megünnepeljék, mert a mondás úgy tartja, ha valaki e napon fon, annak keze egész évben szenved, ha valaki párol valamit, akkor azt Luca „csúffá” teszi.
Luca napján nem szabad fehérnépnek a szomszédba menni, mert a meglátogatottnál a szerszámok (fejsze, szekerce, ásó stb.) nyelébe vert ékek nem tartanak, s a tyúkok nem ülik meg a fészket.
E napon annyi kukoricapogácsát sütöttek, ahány tagú volt a család. Sütés előtt a pogácsákat megjelölték, belsejükbe tollat tettek. Úgy hitték, hogy akinek a tolla a kemencében megperzselődött, az a következő évben meghal.
Ekkor állnak neki a lucaszék készítésének is, melynek a karácsonyi éjféli misén van nagy szerepe, hiszen aki arra felállt, az megláthatta, hogy ki a boszorkány. A széket 13 napig kellett titokban, a család tudta nélkül készíteni, 13 fából, melyet 13 helyről szedtek össze. A széket az éjféli mise után általában elégették, hogy a boszorkányok ne férhessenek hozzá.

A karácsonyi asztal a néphagyományban fontos szerepet játszott az ünnepkor. Mind az asztal díszítésének, mind az étkezésnek szigorú rendje volt. A feltálalt fogásoknak mágikus erőt tulajdonítottak. A karácsonyi abroszt az év során még általában vetőabrosznak használták (ebből vetették az első gabonamagvakat, hogy bő termés legyen.) Az asztalra gabonamagvakat helyeztek, ebből adtak a baromfiaknak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született. Később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de volt ahol a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, jó termést remélve.
A szigorú rituálékhoz tartozott, hogy a gazdaasszony nem állhatott fel vacsora közben az asztaltól, hogy jól tojó tyúkjai legyenek. Az ételek közül előnyben részesítették azokat, amelyek bőséget, jó termést ígértek a háziaknak. Innen a bab, borsó, lencse, mák, dió, hal a (halpikkely miatt) megjelenése a karácsonyi asztalon. A fokhagyma az egészséget, a méz (mézesbáb) az élet édességét jelképezte. A kalácsból, almából az első falatokat szétosztották egymás között, hogy a család mindig összetartson. A karácsonyi morzsát összeszedték, és az állatoknak adták, hogy termékenyek legyenek, de jó volt betegek gyógyítására, rontás elűzésére is. Sok helyen este az asztalt nem szedték le, hogy a betérő kis Jézus ne maradjon éhes.

Regölés

A regölés a téli napforduló ősi, pogánykori szokása. Férfiak jártak házról-házra és bőség, termékenységvarázsló rigmusokkal köszöntötték a háziakat. Általában karácsony másnapján, 26-án került rá sor. A néprajzkutatók a regölés dallam és prozódiai sajátosságaiban finnugor eredetet mutatnak ki ( a kutatás szerint a sámánénekkel van összefüggésben). Különféle népi hangszerekkel (duda, dob, csengő...) is kísérték a regölést, a szereplők kifordított báránybőr bundát viseltek. A regösök a házhoz való megérkezéskor a házigazdától engedélyt kérnek, hogy elmondhassák az éneket, ezután beköszöntőt mondanak, majd gyakori a csodaszarvas legenda valamely változatának elmondása, ezután következnek a jókívánságok a háziaknak és az adománykérés. Állandó szövegrész a refrén: " Haj, regö rejtem, azt is megengedte az a nagyúristen."

Betlehemezés

A betlehemezés a magyar paraszti hagyomány egyik legismertebb és legnépszerűbb, többszereplős, dramatikus népszokása a karácsonyi ünnepkörben. Tulajdonképpen pásztorjáték, azt a történetet meséli el, melyben Jézus születésekor a pásztorok vagy a "három királyok" ( a napkeleti bölcsek) meglátogatják a jászolban, barmok közt fekvő kisdedet és Máriát. A betlehemezők, általában férfiak, legények vagy gyerekek betlehemet visznek magukkal. Ez fából, papírból készült jászol, melyben a szent család figuráit és a jászolban fekvő állatokat ábrázolják. A dramatikus játék részei a bekéredzkedés, a háziak köszöntése, a születéstörténet felolvasása vagy előadása, adománygyűjtés. Állandó szereplők a pásztorok (külön megemlítendő az öreg pásztor) és egy angyal, illetve bizonyos vidékeken Heródes. Az erdélyi betlehemes hosszabb terjedelmű misztériumjáték, több szereplővel. Általában megjelenítik Szűz Máriát, Szent Józsefet is.

A magyar népi hagyományban Szenteste napján csak a ház körül szabadott dolgozni, a mezőn tilos volt tevékenykedni. Szintén nem volt szabad kölcsönadni, mert ez elvitte a szerencsét. Ezen az éjjelen merítették az ún. aranyos vizet vagy életvizet, melynek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Az éjféli mise alatt a pásztorok egyes vidékeken körbejárták a templomot, és zajkeltéssel (ostorcsattogtatás, kürtölés...) igyekeztek a gonoszt távol tartani. A mise után a gazdák megrázták a gyümölcsfákat, hogy bő termés legyen, illetve az állatoknak is különféle mágikus erővel bíró ételeket adtak (pl. szentelt ostyát, piros almát...), hogy egészségesek maradjanak.

Aprószentek napja (december 28.) tulajdonképpen a Heródes parancsára tömegesen kivégzett betlehemi kisdedek emlékünnepe. Aprószent minden fiúcsecsemő. Az Aprószentek-napi vesszőzés az újesztendei szerencsekívánás különös fajtája, a katolikus egyház őrzi ezt a szokást. Régen a gyanútlan gyermeket a szomszédba küldték, ahol megvesszőzték, hogy egészséges maradjon.

Szerelmi jóslatok

Szintén számos hiedelem kapcsolódott Luca napjához (december 13.). Szent Lucia a 3. és 4. század fordulóján élt Szicília szigetén. A legenda szerint Jézus menyasszonya volt, ezért őt is házasságszerző szentnek tartották. Luca napján volt szokás a gombóc- vagy derelyefőzés. A lányok kilenc cédulára egy-egy fiúnevet írtak, s ezeket a gombócok belsejébe tették. Amelyik gombóc először jött fel a főzés során a víz tetejére, azt kivették és a benne lévő cédula elárulta a jövendőbeli párjuk nevét. Egy másik jóslás szerint kilenc cédulára egy-egy keresztnevet kellett írnia a kíváncsi fiatalnak, amiket azután betett a párnája alá, s azon kellett aludnia. Ezután minden este ki kellett venni egy-egy cédulát a párna alól, s amelyik utoljára maradt, az mutatta meg a jövendőbeli nevét. Ha Luca napra pogácsát sütöttek, egy pogácsába bele tettek egy gyűrűt. Ha ezt éppen az eladósorban lévő lány találta meg, azt jelentette, hogy rövidesen férjhez megy. Más esetben a lányok tizenkét cédulára ráírtak egy-egy fiúnevet, s ezeket egyesével a tűzbe dobták. Az utolsó papír mutatta meg a vőlegény nevét. A kocsonyaevéshez is fűződött jóslás. A kocsonyában lévő csontoknak nevet adtak és letették a földre. Majd behívták a kutyát, s az amelyik csontot leghamarabb elvette, olyan nevű lesz a lány férje.
Szerelmi jóslatok szerint, szerint ha az éjféli misére harangozáskor a leány a szobában befelé söpör, az asztalt megteríti, rá tányért, s evőeszközt tesz, majd utána egy ingben, mezítláb megkerüli háromszor a házat, a szoba ablakán benézve meglátja a leendő urát.